Van valami megfoghatatlanul erős abban, ahogy a zene ritmusára lépünk, ahogy a mozdulatok összeérnek, és ahogy a tánc szálai generációkon átívelően összekötnek bennünket. A tánc nem csupán mozgás; élő történelem, közösségi emlék, amelyben a múlt kincsei elevenednek meg.
Különösen igaz ez a felföldi tánc esetében, amely mélyen gyökerezik a magyar kultúrában. Ez a tánc nem csupán lépések és figurák sorozata; valódi néprajzi kincsestár, amely magába sűríti egy közösség évszázados szokásait, hagyományait és világlátását.
Gondoljunk csak bele, mennyi mindent mesélnek el a mozdulatok a régi idők életéről! A felföldi táncok gyakran szorosan kapcsolódtak az élet nagy eseményeihez: lakodalmakhoz, ünnepnapokhoz, vagy éppen a munka befejezéséhez. Minden egyes forgás, minden lépés hordoz valamit az akkori emberek mindennapjaiból, ünnepeiből, társadalmi rendjéből. Ezek a táncok részei voltak a közösségi rítusoknak, amelyek erősítették az összetartozást és továbbadták a kulturális örökséget.
A hagyományok megőrzése kulcsfontosságú a felföldi tánc esetében. Generációról generációra öröklődött a tudás, a mozdulatok pontossága, a zenei kíséret, sőt még a viseletek is, amelyek maguk is egy-egy tájegység néprajzi gazdagságáról tanúskodnak. A táncformák, a figurák nevei, a csárdás és verbunk sajátos változatai mind-mind őrzik az eredeti hagyományokat, mintha élő múzeumként működne a táncparkett.
A felföldi tánc megismerése tehát út a kultúra mélyebb megértéséhez. Megmutatja az emberek kitartását, kreativitását, a közösség erejét, humorát és drámáját. Általa betekintést nyerhetünk egy letűnt kor életébe, érzéseibe, kapcsolataiba. Ez a tánc a felföldi magyarság önazonosságának egyik legerősebb kifejeződése, amely a múltból táplálkozva él és virágzik a jelenben.