A karácsony a családban mindig is különleges időszak volt: egyszerre idézi fel a gyermeki csodavárást, a nagyszülők bölcs nyugalmát és a szülők gondos készülődését. Amikor december elején előkerülnek a nagy dobozból a kissé kopott, ám annál szeretettebb díszek, mindenki tudja, hogy megkezdődött az ünnep igazi varázsa. A megsárgult csúcsdísz, amelyet még a dédmama vett a két világháború között, nemcsak egy tárgy, hanem családi kultúránk élő emléke; rajta keresztül kapcsolódunk múltunkhoz és egymáshoz.
Szokások, amelyek összekötnek
A karácsony a családban külön-külön kialakult szokásaink egyetlen szeretetteljes szövedékké állnak össze. Minden évben december 24-én délután együtt sétálunk a közeli erdőszélre, ahol néhány szem diót és almát akasztunk a fák ágaira a madaraknak. Ezt a hagyományt még nagypapám, az egykori erdész vezette be, aki hitt abban, hogy az ünnep akkor teljes, ha nemcsak egymásra, hanem a körülöttünk élő világra is figyelünk. A séta után forró fahéjas teát kortyolgatva gyűlünk a konyhaasztal köré, hogy közösen díszítsük a mézeskalácsokat: a legkisebbek boldogan mázazzák túl a szíveket, a felnőttek pedig a nehezebb formákat veszik kézbe. A fűszeres illat hetekre beleivódik a lakásba, emlékeztetve arra, hogy a karácsony a családban nem csupán egy nap, hanem hangulat, amely minden érzékünket megérinti.
Tradíciók, amelyek megnyugvást hoznak
Az ünnepi vacsora előtt meghitt csend honol. A nagyi régi csontporcelán tányérjait tesszük ki, s minden évben kerül egy plusz teríték is az asztalra – a szegények vagy a váratlan vendég számára, ahogy a hagyomány diktálja. Ez a gesztus emlékeztet minket az adakozás és a befogadás fontosságára, ami a családi kultúránk lényegét adja. A menü évről évre ugyanaz: halászlé, mákos guba, és az elmaradhatatlan diós bejgli. Bár időnként felvetődik, hogy újítanunk kellene, végül mindig a megszokott ízek győznek – hiszen ezek hordozzák az emlékeket, az otthon ízét.
Kultúra, amely továbböröklődik
A fenyőfánk alatt a legkisebbek ropogós papírba csomagolt kézzel készített rajzokat találnak, a nagyobbak pedig egy-egy könyvet, amely nemcsak ajándék, hanem útlevél a kultúra világába. Egyik évben az unokatestvérek kis színielőadást is tartanak: saját verset írnak karácsony témában, majd zenei kísérettel adják elő. Ilyenkor a nappali meghitt színházzá alakul, a taps pedig legalább olyan hangos, mint a kacagás. Ezzel a programmal az ünnep átélhető tanulási élménnyé válik; megmutatja, hogy a karácsony a családban nem pusztán passzív pihenés, hanem aktív közösségi alkotás.
Az éjféli mise utáni hazatéréskor a csípős hideg ellenére senki sem siet be a házba. Ott állunk a csillagos ég alatt, kezünkben gyertyával, s együtt dúdoljuk a „Mennyből az angyalt”. Ez a pillanat mindig emlékeztet arra, hogy a szokások, a tradíciók és a kultúra valójában kapcsolat: híd a generációk, a múlt és a jelen között. Így válik a karácsony a családban élő, lélegző történetté, amelyet mindannyian közösen írunk tovább évről évre.