Létezik egy ősi ritmus, ami mélyen benne él a kultúránkban. Egy láthatatlan fonal, ami összeköti a múltat a jelennel, a generációkat egymással, az egyént a közösséggel. Ez a ritmus az élet körforgása, ami leginkább táncainkban ölt testet.
A tánc nem csupán szórakozás volt eleink számára. Jelentést hordozott, összekötött, ünnepelt és gyászolt. Ott volt minden fontos pillanatnál, a bölcsőtől a sírig, a tavaszi ébredéstől a téli álomig. Beleágyazódott a nép szokásaiba, erősítve a közösség kötelékeit és átörökítve a tudást.
Gondoljunk csak az esküvők táncaira, ahol a menyasszony elköszön a régi életétől, vagy a betakarítás végeztével rendezett mulatságokra, ahol a munka fáradalmait rázták le magukról az emberek a ritmusra. Minden lépésnek, minden figurának jelentősége volt, beilleszkedve az élet nagy körforgásának eseményeibe. A tánc rituálé volt, a rend és a folytonosság megtestesítője.
A magyar néptánc gazdag hagyománya a különböző vidékek sajátosságait tükrözi. A lendületes verbunk és legényes a férfiak bátorságát, virtusát fejezte ki, gyakran a sorozás, avagy más közösségi események kísérőjeként. A csárdás, mely ezer arcát mutatja, a párkapcsolatok játékosságát, vagy éppen feszültségeit jelenítette meg. Ezek a táncok nemcsak mozdulatok sorozatai, hanem történelmi lenyomatok, generációról generációra szálló örökségek.
A tánc a magyar kultúra szerves része, mely túlmutat a színpadi előadásokon vagy a táncházakon. Benne él a nyelvben, a zenében, a népviseletben, sőt, még a gondolkodásmódunkban is. A tánc adta meg a ritmust a közös munkának, az ünneplésnek, a gyásznak. Segített feldolgozni a nehézségeket, örülni az eredményeknek, és a közösség részeként élni az élet körforgását.
Amikor ma néptáncot látunk, vagy magunk is beállunk a körbe, nem csupán egy koreográfiát követünk. Kapcsolatba lépünk azokkal, akik előttünk jártak, belekapcsolódunk abba az évezredes körforgásba, ami formálta a közösséget, és amely ma is élteti a hagyományokat. A tánc a mi közös szívverésünk, a múlt és a jelen élő párbeszéde.