A fodros szoknya nem csupán egy ruhadarab – sokkal inkább egy élő emlék, amely generációkon keresztül hordozza a múlt hangját. Ha ránézünk egy gazdagon díszített magyar népviseleti fodros szoknyára, nemcsak a színek és minták kompozícióját látjuk, hanem egy-egy falu, tájegység, sőt egy egész közösség történetét is. A nők öltözködésén keresztül fejeződik ki az identitás, a hagyomány és az összetartozás érzése.
A fodros szoknya különös szerepet tölt be a népi öltözetekben, mert minden fodor, minden varrás mögött évszázados tradíció, gondoskodás és kézügyesség húzódik meg. Egykor az élet fontos állomásait – mint a lakodalmak, ünnepek, vagy a táncházak – külön erre az alkalomra varrt vagy örökölt fodros szoknya elkísérte, szinte ölelte viselőjét. A fodrok nemcsak díszítettek, hanem a nőiség kifejezőeszközei is voltak, és a mozgással együtt életre keltek.
Hazánk tájegységein – Kalotaszegtől kezdve Palócföldön át egészen a Dunántúlig – mindenhol megtalálhatóak eltérő stílusú fodros szoknyák. Ezek nemcsak földrajzi, hanem kulturális sokszínűségünk tükrei is. Egy-egy közösség saját színeit, hímzésmintáit és fodrozási technikáit alkalmazza, így válva egyedivé és személyessé a vislet. A viselet több volt mint öltözék – a közösség nyelve, melyen keresztül a múlt értelmezhetővé és átélhetővé válik.
A modern idők eljövetelével ugyan sok változás történt az öltözködésben, ám a fodros szoknya még ma is visszatér: néptánccsoportok fellépésein, hagyományőrző ünnepeken, sőt újraértelmezve a kortárs divatban is. Ezekkel a szoknyákkal nemcsak a külcsín jelenik meg újra, hanem a belső érték is – a kötődés a gyökerekhez, a múlt megbecsülése, és annak ünneplése, honnan jövünk.
Amikor egy kislány először ölti magára édesanyja vagy nagymamája fodros szoknyáját, egy érzés születik meg benne – az összetartozás, a büszkeség, a hagyomány részesévé válás érzése. Ez a kapcsolat nem halványul az évek múlásával, mert a viselet kultúrája tovább él bennünk, új formákban, de ugyanazzal a szívből jövő jelentéssel.