Amikor felcsendül a zene, és a táncosok pörögni kezdenek, van valami, ami szinte életre kel velük együtt. A nagyszoknya nem csupán ruhadarab; a mozdulatok kísérője, a zene visszhangja, a hagyományok őrzője. Ahogy a levegő megtelik a lendülettel, a szoknya lengése mesél múltról, örömről, közösségről.
A magyar néptáncban a nagyszoknya viselete mélyen gyökerezik a népszokásokban és a kultúrában. Nem véletlen, hogy a táncosok büszkén viselik; része az identitásnak. Régen a szoknya anyaga, mintázata, redőzése sok mindent elárulhatott viselőjéről, a faluról, ahonnan jött, vagy akár az ünnepről, amelyre készült. Egy-egy falunapon, búcsúban vagy lakodalomban a táncparkett, vagy inkább a táncház, megtelt színekkel és lendülettel, amit a szoknyák forgása csak tovább fokozott.
A nagyszoknya nemcsak passzív része a viseletnek, hanem aktívan hozzájárul a tánc látványához és dinamikájához. A pörgős mozdulatoktól szétnyíló, majd újra összezáródó rétegek különleges ritmust és vizuális élményt adnak a táncnak. Gondoljunk csak a lányok és asszonyok körtáncaira, ahol a szoknyák szinte egy hullámzó tengert alkotnak. Ez a látvány a közösség összetartozását, az együttes mozdulat erejét szimbolizálja.
Ezek a szoknyák tehát nemcsak ruhadarabok, hanem a néptánc lelkének egy darabkái. Hordozzák a múltat, életre kelnek a jelenben, és továbbadják a következő generációknak azt a gazdag kulturális örökséget, ami a magyar néptáncot annyira egyedivé és varázslatossá teszi.